Azt mondta egy cimborám Ljubljanára, hogy olyan, mint egy unalmas osztrák kisváros. Értem, mire gondolt, de ne feledjük el, hogy az unalmas kisvárosokban mennyi kincs rejlik. Elég David Lynch sanyarú gyerekkorára, a „botrányos” osztrák irodalomra, vagy a Black Hole Sun című klipre gondolni, de ha helyi példát akarok mondani, akkor itt a Borghesia és a Laibach.
Míg előbbi a belga-holland színtér legerősebb istállójánál, a PIAS-nél (Play It Again Sam) kiadott lemezeikkel ért el sikereket az egész kontinensen, addig a nagyobb nevű Laibach az angol Mute-hoz szerződött le. Zeneileg is más utakat jártak be: amíg a Borghesia az EBM (Electronic Body Music) műfajon belül alkotott; addig a Ljubljana német nevére keresztelt világhírűvé vált társak munkáit leginkább ipari zenének, industrialnak nevezik.
A Test Dept, Einstürzende Neubauten és Laibach alkotta ipari szentháromság korai munkáiban még nemigen dominált az elektronika, küldték keményen a hordókat, roncsokat, vaslemezeket és rönköket. 
Borghesia és Laibach: 1982 és 1980 – ekkor kezdtek, így munkásságuk a láncos kutya halálát követően teljesedett ki. Az egykori nyugatjugóban keményen dübörgött az andergrand. Gyakran megkapta mindkét banda a fasiszta, náci jelzőket a külsőségek miatt, de egyik sem volt soha szélsőjobbos társaság. A Laibach kimondottan szeret totalitárius figurát játszani, egyik projektjük a NSK (Neue Slowenische Kunst) keretein belül éppúgy, mint önállóan.
Ilyen volt a macsó szlovén artwork 1985-ben. A nyelve miatt egy kis plusz élvezetet kapunk.
A nyolcvanas évek végére azért egész kikupálódtak. Nekem bejön az analóg.
A végére hagytam egy kis Laibachot, ráadásul zizeg a kép, így egy kicsit autentikusabb is az egész.
Lehet, nem is olyan unalmas hely ez a Szlovénia?
