Everybody wants to be a DJ.
Nemrég vágtam bele én is. Újra. Anno 15 évesen már (még?) kazettáról nyomtuk az antidiszkót a nyári táborban. Nem szaroztunk, beraktuk mi a C-64-es programot is mágnesszalagon.
Általános iskolában és gimnáziumban meg ott volt az iskolarádió. Mi csináltuk meg az egészet, patkoltuk a biztosítékot az erősítőben, ha kellett, pedig nem nagyon értettünk hozzá. Az első bulikat 87-ben indítottuk Nyolcadikosok klubja címmel. Egy nagy triciklivel kellett elhozni a hangfalakat az Úttörőházból.
Gimiben olyan is megesett, hogy puccsszerűen elfoglaltam a stúdiót nagyszünetben, a műsorkészítőket túszul ejtve.
Továbbtanulás, kollégium. Falikutyák minden szobában, de az csak arra szolgált, hogy a portáról felszóljanak néha, ha valakit kerestek. Pár jó arccal megcsináltuk a rádiót ott is . Igyekeztem feszegetni és kitágítani a rádiózás határait. Mondjuk élő néptáncközvetítéssel a stúdióból. Vagy úrvacsorával - ami egy egyszeri alkohológiai és gasztronómiai próbálkozás volt.
Egy darabig pakoltam zenét a Tilos egy amúgy talk-műsorában; próbálkoztam egy másik közösségi rádiónál is, de a társaság nem győzött meg. Aztán pár buli az egyetem alatt, kazettáról, naná. Szivárogtak be a cd-k, én meg valahogy eltávolodtam ettől az egésztől. A rádiós dídzsézés érdekelt, a nehezebb - parkettre dolgozó - vonal kevésbé.
Aztán valamikor tél végén egyik barátom, aki már évek óta egy kis kávézóban zenél heti rendszerességgel, mondta, hogy az eddigi pénteki dj-k már nincsenek többé ott. Mondtam: Figyelj, megyek én szívesen.
Kitaláltam, mitől legyen más az én bulim, mint a többieké. A tulaj a próbajáték után rábólintott a dologra. Valahogy így kezdődött minden újra. Április eleje óta pedig ismerkedem a szakma fortélyaival, veszélyeivel, jó és rossz oldalaival.
Erről is szól majd ez a blog - meg mindenről, ami zene. Egy tanács: ne vedd túl komolyan. Se engem, se önmagad.
